Állítólag mindenki ír verset... csak, hogy ki ne maradjak!
Ébresztő
Mikor a kakas szól,
rikkant, hogy hasadjon a hajnal,
mikor messzi távolból
hajókürt bőg riadt jajjal,
mikor csuprombol friss
kávé illata száll, ébreszt...
Szoktatom szemeim
a csupasz papirhoz
tudatom visszatér...
Élek.
Rendet teremtek asztalomon,
agyamban...
Jó reggelt világ!
Jó reggelt Élet!
Alássan jelentem,
Én az örökös közlegény,
szolgálatra készen,
Épen, Ébren,
csodák csodájára
ismét megjelentem.
***
Õszi reggel
Sem multam, sem jövõm nincs...
múlnak napjaim számolatlanul.
Ha jön a reggel megyek, mert
menni kell, bejárni fájó tagjaim.
Hideg a szél, permet száll onnan,
hol zuhog a viz rengeteg...
Hüvös árnyékom az utamat állja,
de kerülném, rálépni nem merek.
Megállit, hogy vissza nézzek, de tudom,
ködbe vész az út mögöttem...
már felejteni sem kell, - nincs mit,
megrontva-szûzen öregszem...
Igy békében, ketten, lépünk
egyet-egyet, vigyázva, fárdt könnyedén...
kerülve babonás gonddal minden
járda repedést, buta reményt...
1998. november 10.
***
Tavaszi emlékezés
Átok.
Háború volt!
Aztán annak is vége lett.
Tizenhat-éves-bölcsen
itéletet mondtam a világ felett.
Haraggal, üres gyomorral
mig görbére nyomott
a csere-zsák,
s mig lukas cipõmben
hólé csucsogott,
májust kivántam, napsütést,
simogató szellõt...
s átkoztam az istent meg minden
fegyver viselõt...
***
Harag.
A kövér paraszt csak krumplit adott
mikor én szalonnát meg húst akartam...
fitymálva gyûrte Anyám kopott gúnyáját
és panaszkodott.
Ütni lett volna kedvem
de vártak otthon, négy nap
meg négy éjj az út oda...
Az éhség nagy Úr szokta mondani Anyám
és az én uram acsarkodott...
lázitott, hajtott...
A kormos vagon tetején
ketten kapaszkodtunk
a FÉLELEM meg én..
s ahogy az éj leszált...
( negyven évig tartott)
ment a vonat lassan, ki tudja miért
néha meg-meg állt.
Valahol a sötét horizont mögött
Szolnok bújt, mint egy bûnös,
kit rossz útra vitt a sors.
A Sors, az az ostoba véreskezû
vaksi ribanc
röhögve várt a Tisza fölött
s a vézna, fáradt alig-ember,
- csupán egy kölyök aki voltam -
álmok nélkül, arasznyi multtal,
én csak haza vágytam...
Mindegy, hogyan csak már
túl lenni a szén-lapatolós
pokol kapuján...
hol nyugat meg kelet oly könnyen
helyet cserélt...
Pest vagy Sziberia -
perdült a szerencse kerék...
A vesztes? Hogy mennyi volt
örök titok maradt.
Keletre vitte öket az új rokon,
testvéri gonddal,
tábort vert nekik túl az Uralon.
Hol egy ezredév elött pogány papok
fehér paripát áldoztak, most
vörös oltáron ezernyi jajjal
egy sötét multat kisért, az
elfelejtett, porló csont halom.
***
Remény.
Az égõ város csipõs füst emléke
meg bennem lebegett,
de életre vágytam meg
tavaszra, jószagú ligetben
lila orgonára, talán egy mesebeli
piros pöttyes, padon üllõ,
szíves-lelkes,
kerek arcú lányra.
Niagara Falls, Április 4, 1998.
***
Honorárium helyett
Babérból font koszorút adnék én
s vele száz csengő aranyat,
de szegény vagyok,
zsebemben pöszmösz,
meg egy madzag darab...
Babér sem nő hol én gazdálkodom.
Hűvös reggelem már későre jár,
kalapot emelnék de az sincs nekem,
sort sorra rakva köszöntelek helyette,
tudom nem sok, de mit tegyek?
Szégyenkezésre igy sincs okom.
Őszi szél dobol az ablakon.
Itt bent a szépség és a jó lakik,
asztalomnál ül velem az egész család,
testvér és rokon, számtalan...
Szépszó-szövő, kedvenc dalnokom.
***
Isten kereső
Magamban, mostan gyakran az égre nézek,
keresem az Istent.
Na, nem a kegyetlen mindenhatót.
A festőt... a felhőből szobrot faragót.
A játekos, gyermek lelkű öreget,
ki elfárdva a világ bajába'
sutba vágja teremtő jogarát
s elefántot formál meg kis cicát.
Ki lila tintával festi be a hegyeket,
vitorlást kerget játszi kedvvel
s kósza sirálynak emel
nagy paraszt süveget.
...rámkacsint napszemével cikosan,
mi tudjuk csak ketten, Ő meg Én...
Ez a rozzant világ... --
kormányos nélkül
bolyong a mindenség tengerén.
Vancouver, B.C. 1994.
***
Augusztusi reggel
Hüvös harmatban mossa arcát
az agusztusi reggel...
Még lebeg a köddunyha
a cserjés fölött,
De már zajos szárnyas csapat
ébreszt, rigó rikkant,
vörösbegy, kék-szajkó
dicseri az Urat.
Kósza kis veréb oltja a szomját,
majd fürödni támad kedve.
Borzas kis fejét a vizbe mártja...
Egy bamba béka bámulja
-- mily buta dolog -- gondolja.
Nem lenne könnyeb csak ülni benne?
Bár néha repülni volna jó...
mint a fecskék.
Röptibe' fogni a jó falatot...
folytatja a Herceg a gondolatot...
Nem csak igy várni, csak várni...
Csak várni.
***
Hát nem szomorú,
mindenki mást szeretne...
A komikus drámat mimel
tapsot vár a Hóhér, meg ovációt.
A szegény gazdag,
a gazdag meg ...
még gazdagabb szeretne lenni.
***
Niagara Falls, 1999 Augusztus 15.
***
Néhány szó a hazáról.
Elitéltek majd érte tudom, de mit tegyek.
Hazám már régen,
olyan, mit elvártok tőlem, nincs nekem.
A kis falut, hol születtem,
eltörölte a bölcs a közigazgatás,
ami maradt az is fájón idegen.
A nagyutcára már rá sem ismerek.
Hol régen a sok büszke karcsú akác,
édes-emlékes cirmos eper, meg nyárfa állt...
Most semmi!
Magányos, borzas varjú károg
a csupasz villany póznán...
Kár, kár, kár...
Gyermekkorom kis hazája volt-nincs
s károg a varja...
nem a múltat, a jelent siratja.
KÁR.
Az öreg temetőt felverte a gaz.
Fejfák, régen-holt ősök emlékeztetője,
-nevekkel, mint engem tart számon a világ-
már térdre rogyva porlad.
Útját vesztet hangya sietve fut rajta át,
keresve, kutatva, mint jómagam,
hazátlan, hontalan.
Ez lenne hát, hol élni és halni kell?
Dölt kerites mögül gyanakvó szempár kisér,
Nincs se adjon, se fogadj isten...
Sem ember, sem föld itt engem
nem takar, nem ápol.
Megyek lehajtott fővel, én az idegen,
mint a kitagadott, a szülői házból.
Barát sincs már,
vagy holt, vagy részeg,
vagy szégyen piritja,
hogy még mindig megvagyok,
jobb lenne tudni talán,
-ha már sem hazafi sem hivő
nem lett belőlem, -
hogy csak voltam,
leirva, elfelejtve mint selejtes árú
a vesztesség oldalon.
Hazám, hol otthonom…
Otthonom, hol a kalapom
a szögre akasztom.
Hazám ez az iróasztal
álmok szülője, temetője...
Ez a cellányi szoba,
a néma-irott társak a könyvespolcomon.
Hazám a szó. A Nyelv.
Az még megmaradt, minden más
csak emlék, jó is nem is.
Ez az élet. Nem panaszkodom.
Bűnöm, hogy élek. Halni kellet volna tán,
oktoberem ködös hajnalán...
De élek, - ez már visszavonhatatlan -
s ha majd lejár az időm,
egy kedves-idegen
takarja majd rám a szemfedőm.
***
Sem ura, sem szolgája...
Kedves, meg hogy Tisztelt, írod
leveled, ha jön, derűt áraszt,
szép szavak, képek messzi partokról,
mint flaskába zárt üzenet.
Csak azt az Urat, azt ne írnád oda...
tudom, ma újra divat, szokás, etikett,
rongy-rázós címek, meg rangok világában
a fene se tudja minek,
de, hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Voltam elvtárs, társtalan és hűtlen
testvér is egyszer, bár azt jobb feledni,
amigo, tovaris, Hej You! Sir meg mister,
tiszteltek is elvétve, csak úgy mellékesen,
főleg adót, ha kértek,
ami gyakran hátralékban volt...
volt, aki küldött durván, el a balfenéken...
cím meg rang nélkül, azt se bánom,
hiszen... hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Szegény a nyelv, sajna,
nincs választás, benne egy
szégyen-történelem lapul,
hol az ember vagy szolga volt, vagy Úr.
Cifra egy világ, a pap az Úr szolgája,
a népnek ő a tisztelendő Úr.
Az Urat dicséri, felfelé nyal, lefelé tapos,
míg üres vigaszt ígér a nincstelennek...
De ez ma már nem az én világom,
hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
Urak, ha jönnek új szolgát keresve
s lesz elég, tudom önként talpnyalók,
helyet cserélve néha, de a szabályt betartva,
szolga fel, úr lefelé... hamis cím, önámítás...
ez kell honfitársak, csak fel a fejjel, előre.
De te, kedves idegen, ha írsz, hát
légy jó és hadd az urat, kell az a fenének,
s ha valaha netán hittem is magamról,
bűnömet szánom-bánom,
és hidd el barátom,
sem ura, sem szolgája én nem
vagyok senkinek.
***
1956-2005
Fényes-szavú hazafiak majd szónokolnak,
bölcs firkászok újra-irnak, pontositanak,
hogy ki mit tett, vagy nem s hogy miért,
hogyan lett hős a gyilkosból, s gyilkos a hősböl
amikor fordult a szerencse kerék.
Hogy a barikád melyik oldalán halt,
ellene, vagy a szent ügyért…
Hidd el barátom ma már oly mindegy,
A holt az holt, testvér volt mind egymást ölve.
Egy fél százada nyugszanak,
az egyik márvány a másik jeltelen föveny alatt.
Az anyaföld midenkit egyformán befogad
és annak, ki siratja őket ennyi év után is
anyának, árvának melyik volt hős?
Vagy csak őrült áldozat?
A múlt az múlt, ünnepelni olcsó mulatság,
sajnos túl sokat emlékezünk.
És mikor elhal az ünnepi csindaratta,
a taps, a lelkes hurrá, - minden megy tovább.
A fegyverek még hallgatnak, de nagy a ricsaj,
több a gyülölet mint bármikor, az oktalan harag.
Egyik a nemzeti hős, a másik a nemzet gyilkosa.
Üres fejek, üres szavak s parlament-kocsma zajába
fulladt honatyák marakodnak.
Félelmetes. Hát ezért haltak?
***
Álom...
mint patikus a gyógyírt,
az éj méricskéli a tűnő álmot,
parányit, hogy meg ne ártson
és majd ha a hajnal jön -
a józanitó reggel minden bajával, örömével
- nyelvem alatt édes-keserûn
sejtelmes ködbe takarva mint messze tűnő emlék
imeretlen arcod, ízed még velem marad...
Niagara Falls, 2001. November
***
Embernek lenni, nem oly egyszerű!
A majom is tud kétlábon járni,
a papagály is tanul nyelveket.
Egy vadszamár is lehet elnök,
ha elég pénze van…
De sírni, szeretni,
békességben magot vetni,
új kenyeret szelni, ölelni.
Testvért nem ölni?
Nem oly egyszerű embernek lenni.
***
Az Isten és az Elnök
A Fehér Házba az Isten beköltözött,
jobbján, öntelt vigyorral az arcán
maga az elnök ül...
Mondják! Én magam nem tudom,
Hívönek kell ahhoz lenni és
én az nem vagyok, - be kell valljam -
irják fel kérem bűnömül.
Nehéz ám hinni a prédikátoroknak,
mig az Urat dicsérik,
hull a hitetlen számolatlanul,
s koporsók százait éj borított csendben,
hozzák, temetik...
Anyák siralmát rejtik hazug szólamokba
Isten és a hit nevében egy
jobb világot igér az Elnök Ur.
Nehéz elhinnem, nem vagyok hívő
- be kell valljam -
irják fel kérem bűnömül.
Hiroshima, Drezden, Falluja!
A gyöztes jutalma a megbocsájtás,
vagy inkább a hazug, néma történelem?
Fehérre mosva a bűnöket, feloldozást
sőt babért halmozva a generálisokra.
"in god we trust" mondják,
kéz kezet mos,
és az Isten mindent felejt és némán tűr.
nem vagyok hívő - de mindezt elhiszem,
irják fel kérem bűnömül.
Majd egyszer, ha egy jobb világ jő,
- megérni azt már én nem fogom. -
Mikor itéletet mond majd a gyermek az apák fölött,
mikor majd sem hit, sem ujá születés
nem ad menekvést.
Mikor majd évezredek büneit nem Isten
de ember, emberért kér számon
s büntet kegyetlenül,
és én, hitetlenségem miatt majd a pokolban ülök,
elkárhozva de megnyugodva boldogan,
- csekély vigasz, ha meggondolom, -
írják fel nékem bűnömül.
***
Gond
Fülemben ég a csend
riasztó zajjá nő a semmi,
hallom, hogy gondom gonddal
kergetödzik.
Iszonyú robajjal vágodik homlokomhoz,
s aztán mint a többi,
megoldatlanul, némán,
osztódással szaporodik.
Fáj a csend
ébresztő neszekre várok,
hallom, hogy a macska szive dobog,
álmaban mosolyog...
Ébredj, kérj enni!
Szolgád vagyok.... Kivánj, parancsolj...
Egeret fogok.
Fára mászok neked, ülök az ablak deszkán...
...ébredj, lusta dög, az irigyed vagyok.
Neked a számok semmit sem jelentenek,
Bankkönyved mindig egyensulyba' van...
S hogy békében, gondtalan légy
Ráadásul még ki is miskároltattalak...
Vancouver, British Columbia. 1993.
***
Hetvenöt év után
Sejtés már csupán a volt sok barát,
mint út porában múló lábnyomok,
mint emlék morzsák egy lakoma után,
szerte hulltak, arcok, kézfogások...
Magamban a voltnincsről álmodok.
Nincs már hangos okoskodás
nincs harag, sem öröm,
nincs megbánás, vagy panasz...
Jó volt hozzám a sors
és feledni jó a bajt,
a fájó bántást a vesztett álmokat,
a sok-sok reményt ami jött és elmúlt,
mint nyári zápor
tisztuló kék ég alatt.
Klárikával ketten, idegen partokon
hajótöröttek, elfeledve,
de veszve nem,
holdtöltét várva, hogy múljon az idő,
emlékek között a jót keresve
idézzük újra, néha ki se mondva
ami volt, vagy lehetett.
Újra zöldül a kert...
százszinű virág virít,
nyolc tuja nyúlik a magasba
ahol csak a semmi volt...
Ma reggel zajos
madársereg cseveg s a
a nyárfa levél köntösét libbentve
a nyugati szél ünnepi zsoltárt dudolt.
Hetvenöt év...
Csupán egy villanás a végtelenben,
de fárasztó, hosszú volt az út
és az elfutó tájak már
lassan összefolynak.
Ennyi az élet..?
Majd jön az ősz,
lehull a virág, a sok levél,
marad a csupaszság...
Aztán jön a tél...
...de addig,
kertem hűs ölén
emlék-füzérem morzsolom.
***
Lánynézőben
Álmomban Kabulban jártam
lánynézőben.
Kalapomhoz rozmaringot
meg egy száz dollárost tüztem.
Burqua-ba burkolt szüzek álltak
a romok tetején.
Néma siralmuk tépte
kegyetlen rongy börtönük.
Korbács csattogott,
bomba robbant,
vörösen égett az ég határa.
Futottam volna, de
erőm elhagyott.
Idétlen nyögés
jött ki torkomon...
Riadt galamb sereg
rebbent, majd a tüzbe szállt...
Lehulltak a burquák
s ott álltak mezitelen,
lányok, asszonyok...
Volt szeretők, régmult kedvesek.
És az emlékek.
Csókok, halk sikolyok...
a be nem váltott hamis igéretek.
Futottam volna már
de nem engedett a kalmár,
...pénzt vagy életet!
viheted hitetlen, mocskos
létedet.
...s mind ez asszony-állat?
Ráadás.
***
Ébredni Jó.
A látomás velem maradt.
Arcok, kerek keblek
selymes tapitás, ízek
mit rég feledtem.
Csak a nevek...
***
Álmomban
Kabulban jártam,
hol burquába burkolt
szüzek tépik rongy börtönük
s én itt sírok velük...
2001-11-11 Niagara Falls.
***
Qana
Aludj, gyermekem. Aludj.
Ez áldott anyaföld lett a bölcsőd …
sikoltó szirénák zúgnak feletted
végső altatót
s ha majd a tűzpiros hajnal jön,
jeltelen, tömegsirban temetnek el.
Történelmet irnak, könnyel, vérrel…
egy degenerált elnök, hadvezérek,
hamis szónokok,
mig gyilkosod, Isten választott fia
e részeg világgal együtt
egy újabb győzelmet ünnepel.
2006. július.
***
in memoriam
Gáli József
Gyakran gondolok rá…
mikor zimankós téli utcán
arcomba vág a szél,
ha fázom, ha meleg
szobára vágyom.
Ha packát hagy a tollam
a silány papíron,
ha aggódom...
Rá gondolok.
Bár ma már nem gond
a lakbér,
magam főzöm a feketét
s sapkám is akad
nem is egy...
nyűtt kabátra már
gombot nem varrok.
De ha félek...
még ma is
rá gondolok.
Néha, szinte hallom,
mint régen a
ködös pesti utcát róva,
mesét álmodva
mondja:
"...majd egyszer
ha minden jó lesz…"
De nem lett
s kétlem, hogy
lesz-e,
derül-e még
egy békés hajnal
a Szabadsághegyre.
***
MÉRFÖLDEKEN TÚL
Mérföldek ezrein túl, egy más világban,
lázadó szívvel gyújtok új tüzet,
míg Ti tömjénes cifra körmenetben,
imádjátok petrifájd jobbját.
Nem a nagy királyra emlékezem,
azt megteszitek Ti, igaz hívek!
--mert divat most újra a szent imádat...
Kertemben örök-láng ég, amíg élek,
a felkoncolt ezerek emlékének.
A Testvéreknek ég e láng,
kik csak egy törvényt tudtak.
Éltek mint apáik,
s áldoztak puszták szabad
népeként az ösi isteneknek...
Hitük erény volt, majd bün lett
s a bünösnek... pusztulni kellett.
Míg Vajk, az ifjú király,
gögös papok, idegen urak lábinál
keresztvíz alá hajtotta okos fejét,
már gyültek a hittéritö hadak,
-- tán éppen Tesszár mezején, --
hogy karddal, karóval... nem bibliával,
Új isten, új hit, új rend, új törvény
nevében pogány magyart irtsanak.
Azóta is, az ezer véres év alatt,
-- dicsö történelem-- mondják,
a NEMZET nevében ölte
magyar a magyart.
Mennyi szenvedés, mennyi jaj!
Égjen e láng... - míg élek -
Elveszejtett pogány ösök,
karón pusztult jobbágy,
bogomil paraszt,
lázadó, vándor céh-legény,
bujdosó kuruc, Jakobinus barát...
mind megannyi jobb sorsra vágyó
testvér emlékének.
***
PROCRASTINATIO
Én a csúcsra sosem jutottam fel
a vőlgyben éltem, hol csendes víz folyik,
hol hűs az árnyék és lusta a nyár,
hol télvíz idején, rőzse parázson
dér csípte krumplit sütött az anyám.
Teli hassal hányszor álmodoztam...
majd, ha jóra fordul az idő
egy pár jó bakancsra szert teszek,
s megmászom a csúcsot, hogy
messzi lássak.
Vágyat tápláltam, tervet tervre raktam,
láttam már magam
sűvítő szélben állni egyedül,
lenézni a szédítő mélység fenekére,
a csúcson állva, büszkén és csodálva...
Bakancsom nem egy volt
s mind lassan elkopott
a göröngyös uton topogva oda s vissza
és a csúcsra mászás terve?
Rendre elhalasztva...
- na, majd, ha jobbra fordul az idő -
mondtam magamnak s el is hittem már,
hogy tudnám, csak várni kell.
Közben az évek egyre múltak,
fájós térdeim gyakran megbicsaklanak.
Nézem a csúcsot... most ismét hó födi...
- majd, ha jobbra fordul az idő -
mondom magamnak...
***
Uhrman Ivánnak
aki tiszteli
Várady mestert s tőle még
a sértést is elfogadja.
Te mondtad, Tiszteled.
Nagysághoz Ő a mérce
Szava törvény,
belépő-jegy a
Parnasszusra.
Soros tán pízt is ád,
ha a mester bólint,
neved majd papiron
nyomva ott virít
s a retyiken ülve
a jó polgár örömtől nyerít,
olvasva rímtelen, ritmustalan
zagyva verseid.- et.
De, Én?
Talán mert öregszem,
sem fülem, sem szemem
már nem segít
élvezni mind azt
amit a mester
össze írt.
Vagyok egy kívül álló?
Hát legyen, ki áll a kívül
A legkívülebb álló kívülálló
legkívülebbrõl... ?
(mily mély,
nekem ez oly magas!)
De ugy rémlik,
hogy neki, minthamár
csöngetett volna valaki.
Se rím, se ritmus,
se gondolat,
ha van is, oly sekély,
kit érdekel...
Én mar csak maradok,
maradi.
Byron meg Goethe,
Attila meg Ady, a másik váradi...
Kőltők szólnak a
múltból,
- s Te magad,
meg még egy jónéhány
dalnok, ki fittyet hányva
az új divatra,
dalolnak új dalt
régi dallamokra.
Siker, hírnév?
Míg őszre hajlik s
az évek sokasodnak,
mindaz már mit sem ér,
házad magányában,
békében önmagaddal -
hidd el barátom,
úgy is elhervad
minden babér.
Vers-faragta tiszteletlenül
Kaskötő István.
***
Írni kell!
Hát, igen.
Írni kell…
Klikkedi klikk kilakk...
Kattog a billentyű,
mint nyári zápor
ömlik a szó.
Az igaz, meg a hamis,
a csatornák szennye,
meg minden, ami jó.
De!
Mi lesz majd, ha egyszer
megszakad az áram,
s a milliárdnyi jel
a sötét semmibe hull?
Akkor
majd az utolsó tört ceruzavéggel
egy gyűrött irkalapra írd fel
csupa nagybetűvel,
hogy élt egyszer egy állat,
egy okos, mindentudó:
az ostoba ember.
***
SZÁMADÁS
Se kutyaböröm se bibliám,
borbélymester volt az apám,
nem föispán.
Magyarnak is csak ippeg hogy
magyar vagyok,
sem Ős-, sem Igaz-, sem Jó-magyar...
még nemes sem vagyok.
Nem vagyok Vajktól
származott csuhás pápista...
Elkárhozott vagyok.
Pogány paraszt, egy eltévedt eretnek,
kertemben csúszok-mászok térdemen:
ott is magot s nem keresztet vetek.
Kardot sem fogtam,
- békében telt el életem -
oláht, cigányt de még zsidót sem öltem,
és Csurkát is csak hírből ismerem.
Hazám, hol kínok közt szült az anyám
oly messzi van!
Szomszédom olasz, spanyol, sváb... meg kínai,
s ha netalán kérdezi valaki,
azt mondják rám: "magyar".
Se ős-, se igaz-, se nemes,
csak egy közönséges,
ki annyi év után,
még ma is magyarul számolja,
- hányan vannak,
ha a ködös öszi alkonyatban
zajos gágogással délre húznak
a kanadai vadludak.
***
Az Egyesült Nemzetek Közgyülése,
az 1979 évet, Nemzetközi Gyermek Évnek nyilvánitotta.
Tavasz van. Áldja a Nap a Földet, Jószagú a Világ.
Kertek ölén kölyök palánták bimbót eresztenek,
hogy mire májust mondok - kivirágozzanak.
A lámpagyújtás órája mind jobban, jobban elmarad
s nem szünik a zsivaly az ablakom alatt.
Ágy-időt kiáltanak soknyelvű anyák,
- s lassan elcsendesül a világ.
Meleg fűrdők csobognak,
hadakoznak a szutykos kezek... majd megpihennek...
s az "aludj jó"-ra már álmosan pislognak
lányocskák, fiúk...
de meg kérnek egy pohár tejet.
Mennyien vannak szép álmot álmodó gyermekek
angol, kinai, magyar, indian...
lármas, boldog mindahány.
Ezek akiket ismerek... s mennyi még az ismeretlen
távol és közel, - szótlan, boldogtalan,
- hol fűrdőviz párásan nem csobog,
anya nem kiván "jóéjszakát"
hiszen jól aludni éhesen nem lehet....
Mekkora gyermek sereg!
Vajon megérik-e hogy felnőjjenek, s ha igen...
Emberré szenvedve nem lázadnak-e?
Békéröl álmodol? Azt mondod: meg nem érheted?
Szeresd, Védd, Ápold a Gyermeket,
ki felnőve majd vissza-szeret.
Tavasz van, vagy csak gyermek még a nyár?
Én őszülve, reménykedve egy jobb világban...
Egy karély kenyérrel kinálnám messzi unokám.
1979 Aprilis, Vancouver, B.C.
***
Szólt a hadúr...
A világot akarom!
És táborba szállt egy
soha nem látott gyilkos sáska-had.
Hulla jelöltek.
Újkori zsoldos szegénylegények,
kiknek a jövö nemzedék állit majd
sirató, emlék falat...
A szent olaj-földre özönlenek
a dollár, a kereszt, a haza nevében
egy meggyalázott zászló alatt.
Mind a hősök, mind a gyávák...
Együtt, - csak áldozatok,
mint azok kiket ölni jöttek.
Anyák, apák és gyermekek.
Hát nincs rend? Nincs józan bíró
ki állj-t kiáltana?
Hogy törné össze fegyverük?
Vagy venné el a hadúr szavát,
hogy ne hallanánk azt a szüntelen,
hazug és ostoba dadogást?
Mert a mi szavunk ki nemet mond...
legyen millionyi bár,
és az anyák siralma,
könnye már mit sem ér...
Hát legyen mind átkozott
ki Isten, a pénz és hamis dogmák
nevében őlni kél!
2003. április 10.
Háttérzene itt.
VENDÉGKÖNYV
írj olvass
 | ||||
