csak ülnek nyakig a forró olajban. Orcájuk rózsás, kipirult mint a szűz leányé, akit táncra kértek. Már megszokták az egyenletes meleget olyannyira, hogy fázósan bújnak össze, ha az ügyeletes kisördög ultizás közben, néha elfelejt időben a tűzre tenni.
v
Miska Bácsi megmagyarázza
Majd én megmagyarázom neked, Öcsém. Mert nem úgy van az, ahogy Te azt gondolod... A cél meg mi egymás, mi van, ha nem úgy sül el a dolog... Ide hallgass... Harmincötben, Sándor bátyám meg jómagam, Triesztben hajóra szálltunk, hogy Amerikába megyünk...
De hadd kezdjem az elején.
Nem volt elég pénzünk a hajójegyre, ott lődörögtünk a kikötőben, ötvennyolc pengőnk maradt, a batyuban meg jóformán semmi. Szanaszét aludtunk, csak vetett ágyban nem. Egy napon aztán találtunk egy öreg, ócska hajót, a kapitány megígérte, hogy a pénzünkért elvisz Amerikába. Rögvest fölszálltunk, aztán csak úgy éhomra beestünk az ágyba aludni. Mire felébredtem, már megint este volt... aztán csak víz, meg víz mindenfelé....
v
Húsvét
Már rég meguntuk a hógolyózást meg a csúszkálást. Minden, ami oly szép és izgalmas volt december idején, a szüzhó-taposás, meg keresztvetés az árok oldalában, lassacskán mind unottá vált. A didergés maradt csupán és áhítoztunk a mezitlábas hancurozás után.
v
Tavaszi nagytakaritás.
Zsófi utálta ezt a kifejezést. Gyakran zsörtöldött miatta. Valahányszor szóbakerült, hosszasan kifejtette az üggyel kapcsolatos véleményét. Miszerint, ha van olyan, hogy nagytakarítás, akkor kell, hogy legyen kistakarítás is. Na már most, akkor magától érthetöen, lévén kicsi, nem is olyan jó, mint a nagy. Ha nem, akkor mi az ördögnek fizet napi hatvan dollárt az asszonynak aki hetente kétszer jön, "kistakarítani".
v
Hector elmúlása.
Hector Aamazing könnyed, rugalmas léptekkel haladt célja felé az ismerös Maple Street-en. Törékeny, karcsú alakja hosszú árnyékot vetett a repedezett járdára. Kopottas megjelenése ellenére magabiztos benyomást keltett, bár köztudomás szerint, ügyei nem voltak éppen a legnagyobb rendben. A "köztudomás", néhány ismerösre korlátozódott és napról-napra zsugorodott. Az anyagi gondok, -- ugyan, mi más már olyan súlyosan hátráltatták munkáját, hogy hetek óta képtelen volt egy eladható vásznat produkálni. A Galéria, amellyel régi üzleti kapcsolatban állt, megtagadott minden elöleget. Hat vászna lógott a hátsó teremben, Isten a megmondhatója mióta, anélkül, hogy vevő akadt volna rá.
v
Közhírré tétetik...
Ezúton kívánom a nagyközönség tudomására hozni, hogy az "István halála" című történelmi dráma, oly nagy dirrel-durral beharangozott előadasa elmarad.
Az ok?
A jelmezes főpróba csúfos kudarcba fulladt.
A szereplők nem tudták a szöveget, a legnevetségesebb, oda nem illő improvizációval próbálták menteni a menthetetlent. Még a technikai személyzet sem teljesítette a feladatát, hogy csak egy néhány bakit említsek, a sötét felhőknek és hideg kitartó esőnek nyoma sem volt. Ki a fene látott már halál-jelenetet ragyogó napsütésben. Mozart Requiem helyett Strauss Trics-tracs polkája töltötte be a betegszobát és tömjén illata helyett Pármai sajt szaga rontotta a hangulatot.
Alábbiakban, az ügyeletes rendező jegyzőkönyvéből iktatok ide példának egy pár jelenettet.
v
Életrajz
-aztán megjött a levél. A tekintetes hivatal részletesen tájékoztatott a teendőimröl, az ügyem gyors és kedvezö elintézését illetően. (öt-hat hónapon belül várhatok választ). Az első olvasásra igen méltányosnak találtam az alulírott feltételeit, aki tulajdonkeppen nem is volt "alulírott", a neve ugyan ott szerepelt, meg a tisztsége is, de az igazi alulírott, úgy igazából tollal, kék tintával valamiféle titkárnő lehetett, "helyett" előnévvel.
v
Az első
1945 nyáridejére, ahogy megszabadult az emberfia a mindennapos félelemtől, -- bár átvette a helyét az éhség, -- mind jobban és jobban előtérbe kerültek a bűnös gondolatok, gerincbizsergető titkos vágyak, ami nem csoda, ha az emberfia rohamosan közeledik a tizenhatodik évéhez. Már minden hasonlókorú barátom dicsekedett valamiféle "elsővel", csak én éltem napról-napra a megszégyenítő bélyeggel a homlokomon: SZŰZ.
Elméletben már mindent tudtam, ami az aktus megvalósításához szükséges, a felszerelés is elfogadható állapotban volt, hiszen ápolgattam, treníroztam immáron nyolc éve, készülve a várva-várt nagy eseményre. Próbálkoztam én, -- mentségemre legyen mondva, -- de valahogy az előkészítési fázis utolsó szakaszában mindig megbuktam. Akkoriban egy tisztességes nőszemély, vagy még a kevésbé tisztességes is, hódolt az íratlan törvénynek, miszerint, foggal-körömmel ellenkezni kell, legalábbis az első alkalommal. Én, mint született pacifista, ellenzője minden erőszaknak, abban a kritikus helyzetben feladtam a harcot és fájó ágyékkal mentem haza. Fél éjszakát, álmatlanul a plafont bámulva esküdöztem, hogy a következő alkalommal, lesz, ami lesz, győzni fogok. Persze, minden maradt a régiben... s eljárt a híre, hogy "rendes gyerek" vagyok. A mamák tőlem nem féltettek a lányukat.
Micsoda szégyen!
Bosnyák Laci, egyike a már "érettségizett" barátoknak, jött az ötlettel.
-- Nincs más megoldás, öregem, -- mondta, -- neked profi nő kell.
-- A Conty utca! -- tromfolt rá a kórus.
v
Morál
1955. május 4-én készült a Színház és Filmmüvészeti Föiskola Dramaturgiai Szakán államvizsga anyagaként. A vizsgabizottság, Háy Gyulával az élén, elutasitotta, mint "nem tipikus" és alaptalan, államellenes irományt. Majd 1956 nyarán Lázár Imre filmrendezö, (Fábry Zoltán segédje volt) kért fel a novella alapján a forgatókönyv megírására. Az októberi események vetettek véget a terveknek.
v
Hárman ültek a padon, a fiú, a lány meg a csend.
Már igen késöre járt és hüvösre fordult a koranyári est. A fiú gondoskodva a lány vállára borította kabátját és szorosabban húzódtak össze, ha az egyáltalán fizikailag még lehetséges volt. Ki tudja mióta ültek így csendben, -a szerelem nem számolja az órát s perceket - ültek hallgatag s csodálták az esti világot. Egy régi gázlámpa pislogott szerényen néhány lépésre tölük, köröttük szerény nefelejcsek, illatos petúniák bújtak meg a félhomályban, s a sziget büszke, százados tölgyei álltak ört békességük felett. A túlsó parton Pest hivalkodott ezer ablakszemével s mint messzi kozmosz ragyogott a víz tükrében. Az örök éber Duna csobogva mosta a partot s valahol messzi egy hajókürt jajdult panaszosan, talán éppen búcsút mondott a hosszú, magányos út előtt.
v
970
Mindannyian szokások rabszolgái vagyunk. Jó, vagy rossz szokás, egyre megy, különben is, ki mondja meg, hogy mi a jó és mi a rossz Például: Én mindent elolvasok. Legyen az, tekintélyes napilap, ajtóm elé dobott reklám újság, - nem mintha valaha is vásárlásra késztetett volna egy is, - szakácskönyv, útleírás vagy úgynevezett irodalom. Jó vagy rossz. Az olvasott oldalak száma a végsö ítélet, az én személyes ítéletem, persze. Mindez rendben volna, de ami már az excentricitás határát súrolja: én hüségesen olvasom a táblákat. Mindenféle táblát, cégtáblát, útjelzö táblát, irány vagy veszélyre felhívó kis és nagy táblát. Falvak és városok tábláit az út szélén, nem mintha bármelyikbe is valaha, csak úgy engedve a csalogatásnak, betértem volna. Hüségesen végigolvastam már két világrészt, cikcakkban, oda, és vissza. Én utazva sosem unatkozom. Szokás vagy szenvedély, mindegy.
Azt is tudom, hol kezdödött.
v
A Petrullo házaspár rejtélyes este
Ismeretségem a Petrullo házaspárral, mint annyi más szomszéddal is, szűkszavú üdvözlésre vagy az időjárás pármondatos megtárgyalására szorítkozott. Naponta kétszer, reggel és úgy hét óra tájban estefelé, függetlenül attól, hogy esik vagy fúj, télen csak úgy, mint a nyári nagy melegben megyek, mert menni kell, ez a kutyatulajdonosok sorsa. Persze, igazából nincs szó tulajdonjogról, inkább úr és szolgáló alá- és fölérendeltségi viszonyáról. Rómeo az úr és én a hűséges szolga, megyek utána, hogy felszedjem, amit hátrahagy.
Mint eb a … - mondja a magyar. No, de nem panaszkodom, őurasága rajongó bánatos barna szeme, ha belenéz az ember képibe, mindenért kárpótol.
Drummond Village, ez a csendes lakónegyed pár perces kocsizási távolságra esik a Niagara vizeséstől,
v
Frici macska meg egy füstölt író esete
Bármi történjék is velünk az életben, annak előzménye, előtörténete van. Semmi sem történik csak úgy, ukmukfukk! Az a bizonyos rendkívüli esemény, - a derült égből villámcsapás, - szinte előre megjósolható.
Így az én karácsony előtti balesetem is.
Lássuk tehát az előtörténetet.
Négy évvel ezelőtt, egy havas téli reggelen, az ablakom alatt, a friss hóban apró állati lábnyomok árulkodtak, hogy bizony ott járt valami. Néhány nap múlva ismét megfigyeltem s hamarosan nyilvánvaló lett, hogy rendszeres látogatóról van szó. A lábnyomok mérete és szabályos ritmusa arra engedett következtetni, hogy csak macska lehet az illető. Van a szomszédságban jó néhány macsek, ki is járnak időnként, de alig valószínű, hogy valamelyik, minden éjjel, pont az én házam környékén settenkedjen.
v
Willie Kowalszky meg anagy fény.
Az öreg, már egy jó félórája ácsorog a nappali ablaka előtt üres kávéscsuporral a kezében. Időnként kikukucskál a lehúzott redőny kétújnyi nyílássán, a faliórára néz és rosszallóan csóválja a fejét. Már hat óra is elmúlt és semmi jele, hogy a szomszéd ébren lenne. Vagy a computerén számolgatja a tőzsdei veszteségét, vagy már megütötte a guta – latolgaja a lehetőségeket, hogy esetleg alszik az eszébe se jutna. Wilson is nyugdijas, kora hajnalban ébred, akárcsak ő maga, hamar kialussza a semmittevés fáradalmait. Türelmetlenségének egyszerű oka van, egy rendkívüli hír, a különben unalmas szomszédság életében. El kell mondani valakinek, mert bele betegszik ha benne reked az izgalmas újság. Dan Wilson jó alany, imádja a zaftos pletykákat.
v
Felvételi vizsga
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem, és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
...és én zengtem, sikoltottam, húsz évesen, megrendíthetetlen hittel, hogy a költő majd segít meggyőzi a közönyösen unatkozó felvételi bizottságot, elvitathatatlan tehetségemről.
Már túl voltam egy kéthetes előkészítő kurzuson, "felfedezőm" és mentorom Kazimir Károly órákon keresztül mondatta velem újra meg újra, hogy
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?"
v
1999-ben iródótt ez a nyilt levél.
Búcsúzóul...
Az elmult év alatt mind több és több alkalommal látogattam haza Magyarországra az Internet segitségével. Új ismeretségeket, baratságokat találtam és a számos Online kiadványok napi hírei olvasása mellett volt alkalmam betekintést nyerni a mai, otthoni világba az uj barátok és ismerösök levelei nyomán. Az eredmény? Ma, az új esztendö második napján egy rövid és fájdalommentes önvizsgálat után végleg búcsút mondok és minden kapcsolatot, végleg és visszavonhatatlanul megszakitok szülöhazámmal.
v
NÉHÁNY, FONTOSSÁGÁT VESZTETT SZEMÉLYI ADAT...
Születtem 1929 Julius 29.-én Reformátuskovácsházán, - akkoriban Csanád Arad Torontál-nak titulált vármegye, Isten-háta-mögötti falujában. Legszebb emlékeim füzödnek az első tiz évemhez amit ott éltem, aztán jött a nagyváros, Pest és a háború.
v
Bátyó csillaga
Egy csillagot adott Bátyó... csak úgy, mint annyi mást, egy almát, néhány mogyorót a szokásos napi látogatása alkalmából. Olyankor csak úgy odaintett magához, "Hej, Pityu" s minden ceremónia nélkül a kezembe nyomta, amit hozott. De a csillag, az más.
Bőgtem, mint egy vadszamár, - az apám szokta mondani - sem akkor, sem azóta nem tudom, hogy egy vadszamár hogyan bőg. Mifelénk csak egy közönséges szamár volt, annak sem hallottam soha a hangját. Mindegy. Bőgtem azon az emlékezetes estén, mikor a húgom született, ezerkilencszázharmincöt augusztus tizennegyedikén, amint Lajos Bátyó, akaratom ellenére, a nagyanyámhoz cipelt. Az anyám küldött. Az ágyban feküdt egész nap... és megcsókolta a fejem tetejét. Igen furcsállottam, nem volt a csókolózás divat a mi házunkban. Megijesztett, mint az a tény is, hogy nagyanyámnál kell tölteni az éjszakát. Én nem szerettem az apai nagyanyámat. Rideg, szigorú öregasszony volt, akit én sose láttam még mosolyogni sem. Sokszor megríkatott, mint ahogy az anyámat is. Idegen volt az anyám, városi lány s ráadásul még katolikus is egy kálvinista faluban, ahol a zsidót jobban megtűrték, mint egy pápistát.
v
Az első hóditás.
Mikor az ember tizenhárom éves, elkerülhetetlen, hogy ne tegyen szert, újabb és újabb felfedezésekre. Késő tavasszal történt, közel az iskolaév végéhez...
Volt nekünk egy számtan és mértan tanárnőnk, Stampainé, Füzessy Matild. Jól megtermett asszonyság volt, lehetett vagy ötven éves. Sötétbarna hajában egy kétujjnyi ősz csík volt, szorosan hátrafésülve hordta, hátul ovális kontyba tűzve két nagy gyöngyházdíszítésű fésűvel. Rendszerint finom csíkos blúzt viselt, magasan gombolt gallérral. Fogadni mertem volna, hogy minden reggel frissen van vasalva, keményítve. Fél lábszárig érő egyszínű szövet szoknyát hordott, barnát vagy sötétkéket. Gyönyörű nagy mellei voltak, magasan, feszesen beszorítva valami középkori melltartóba, -- legalábbis azt gondoltam, míg az a bizonyos eset nem történt. Itt kell megjegyezzem a fiatalabb olvasóknak, hogy abban az időben ütni, verni a diákot nemcsak, hogy meg volt engedve, de jóformán minden tanár előszeretettel űzte az ipart. A brutalitás változatos formában volt jelen az osztálytermekben. Krenkó pofozott, Sefcsik tanár úr nádpálcával ütötte a fenekeket, Békés Gyula körmöst adott. Füzessy Matild barackot. Ball karral átkulcsolta a gyerek nyakat, magához szorította, hogy lélegzethez sem jutott a szerencsétlen és a bütykös, csontos kezével olyan barackot nyomott az ember fejére, hogy majd belukadt. De jószagú volt. Mármint Füzessy Matild.
v
A kabát
Hogy a helyiség nem csupán a felmosó vödör tárolására szolgált a néhai KIE szálló idején, hanem ténylegesen egy hálószoba volt, arról csak egy parányi erkély tanúskodott. A méretét nézve még úgy is kétségesnek látszott. Hogy még is — nap, mint nap — egy egész dramaturgia-osztály rontotta benne a levegőt — mindenki bagózott, ha jól emlékszem —, az annak tudható be, hogy mindössze hatan voltunk. Ha valaki netalántán névsort olvasott volna — egy abszurd gondolat —, így hangzott volna: Galgóczi, Gáli, Glázer, Kaskötő, Kovács, Sípos. Keresztneve, mondanom se kell, senkinek se volt, vagy inkább nem volt használatos.
Egy asztal, meg nyolc szék. Miért nyolc? Néha két tanár is jött. Egyszerre. Gyárfás meg a Bacsó. Elvégre is, nem hiába hívták Színház és Filmművészeti Főiskolának. Gyárfás volt a színház, Bacsó meg a film. (álljon meg a menet... Gyárfás is többet ügyködött filmen, mint színházban) De az esetek többségében a nyolcadik a kabátoknak szolgált, - mivel kérem tisztelettel, - fogas az nem volt.
v
A harmadik felvonás
regény (munka alatt)
Valahol olvastam, már nem tudom kinek tulajdonítani az idézetet, valamelyik nagy drámaíró mondta, hogy a harmadik felvonást a legnehezebb megírni. Bonyolitani könnyű, de hogy mire lemegy a függöny egy jó harmadik végén, a közönség kielégítve, sírva vagy nevetve, de megtisztulva távozzon a szinházból.
Az a nehéz.
Mi tagadás, ugynez a szabály vonatkozik az életre is.
1.
Alapjában véve, Mr. Stanley Godwin igen szerencsés ember volt. Élte az életét minden gond nélkül, óvatosan kerülte a krizis szituációkat. Gazdag és szép felesége volt, igaz, hogy egy pár évvel öregebb… bocsánat idősebb volt nála. A "pár" meghatározást nem kell komolyan venni, de a "néhány" használata illetlenség lenne. A gazdag fele, sokkal fontosabb volt, mint a szép, bár Stanleynek sejtelme se volt a vagyoni állapotáról, mikor a szépségének hatása alá került. A szikrák pattogtak mindkét részről, hívjuk aminek akarjuk, a tény az, hogy volt ott kérem mennydörgés, földrengés és egymásnak rohanó gőzmozdonyok…, mint a kedvenc vizuális effektus a némafilmek idején.
v
Egy pufajkás történet.
Hogy önök az általam elkövetett akció súlyát kellő mértékben tudják értékelni, előre kell bocsássam, hogy van télikabátom. Tíz évvel ezelőtt vettem, fél áron, szezon-végi kiárusítás alkalmával, nem is akárhol, az egyik jó nevű áruház diszkont pincéjében. Minden ellenkező híresztelés ellenére állítom, hogy az egy jó kabát. Egyetlen hibája, hogy hitvestársi asszisztencia nélkül vettem. Nagy bűn. Immáron tíz éve, minden novemberben hallom az ismert szöveget:
-- Vegyél egy tisztességes télikabátot! Utálom a színét. – hogy mást ne mondjak ilyen okból, már kocsit is cseréltünk– Mindeddig sikeresen ellenálltam, csupán a koromra hivatkozva. Szerintem, ha valaki hetven elmúlt, nem tervez hosszú távon. Nem invesztál húsz éves kötvényekbe, nem csináltat új protézist és nem vesz új télikabátot, amit még a kanadai időjárás viszonyai mellett sem hordhat évente több, mint négy hónapig. Köztünk legyen mondva, büszke voltam az állhatatosságomra, amivel nem igen dicsekedhetek más, életbevágó vitás ügyekben. (Majd egyszer elárulom a hosszú, békés – ötvennégy évi – házasság titkát.)
No de vissza a kabát ügyre.
v
Csopaky hazatért
Részlet
Ötvenhét éves távollét után végre megérkezett szülőhazájába. Egy fényes bádogdobozban jött, szürkésfehér por formájában, nem lehetett több, mint hetvenöt deka. Figyelembe véve, hogy előző állapotában egy daliás, hat láb magas, nyolcvanöt kilós úriember volt, ilyetén alkalmazott utazási módszer rendkívül gazdaságosnak mondható. A csomagon mindössze hét dollár ötven értékű kanadai bélyeg volt. Nem rossz. Utoljára ugyanilyen útért közel ezer dollárt fizetett néhai báró csopaki Csopaky László.
Borsányi úr, a temetkezési vállalat tulajdonosa, hivatásának oly jellemző, lassú, kimért és tiszteletteljes mozdulattal helyezte a dobozt a beérkezett levelezést tartalmazó tálcára és becsöngette segédjét.
- Gyula, - szólt a főnök.
A Gyula nevű, huszonvalahány éves nyurga fiatalember ugyanolyan fekete öltönyt viselt, mint Borsányi úr, azzal a különbséggel, hogy eléje egy, szakácsok által használatos, fehér kötény volt kötve.
- Gyula, hányszor mondtam már, hogy ne mászkálj a szalonban köténnyel...
- Baksányit borotváltam, - mentegetőzött a segéd.
v
Az öreg Joe meg a hinta esete
Az Öreg Joe… Hát igen, mi tagadás Joe, öreg. Maholnap betölti a nyolcvanat. Panaszra nem sok oka lehet, eltekintve a szokásos öregkori nyavalyáktól, meglehetősen jó állapotban van. Éppen a napokban füllentett az egyik pénztáros lány a üzletben, mikor korról esett szó, hogy nem saccol többet Joenak, mint hetven-hetvenkét évet.
–Hogy áldja meg az isten a kegyes hazugságért!
Éli a nyugdíjasok egyhangú életét, tesz-vesz a ház körül, gondozza a kis kertet, palántál, gyomlál, vágja a füvet és eteti a madarak évről-évre szaporodó seregét. Persze nem volt könnyű hozzászokni az öregkori semmittevéshez. Néhány évig a nyugdíjazása után, mindenféle részidős munkát vállalt, nem is annyira a pénz miatt, bár az is közrejátszott, de főleg bizonyítani akarta a világnak, hogy őrá még mindég szükség van.
Az öreg ült az árnyékban Wilson garázsa előtt. Na, nem éppen ült, Joe kedvenc nyugalmi állapota valahol a vízszintesen fekvő és a félig vertikális között volt. Hosszan kinyújtott lábai bokában keresztezve, feneke a szék szélén, éppen csak kellő mértékben alátámasztva, kezeit a hasán tartja összekulcsolva, álla a mellkasán nyugszik és éber szemeit a szemüveg kerete fölött a szomszédján, Dan Wilsonon tartja.
Dan térdelve, alkalmanként négykézláb araszolva a kocsija kerekeit fényezi, már több mint másfél órája.
- Miért nem hagyja már abba! Olyan fényes az, hogy a nap is seggre esik rajta.
Wilson csak fényez, időnként rálehel a krómozott kerékre, majd türelmetlenül rászól az öregre.
- Mondja Joe… nincs magának valami fontos tennivalója otthon?
- Nincs.
- Akkor miért nem talál valami hobbit magának.
- Van nekem hobbim… magát piszkálni. Kell ennél jobb szórakozás?
v
Az öreg Joe meg a félelem
A két szomszéd ült a garázs előtt, az árnyékban, mint minden nyári reggel, hacsak nem esett, vagy más szokatlan esemény közbe nem jött. Megtárgyalták a világ ügyes-bajos dolgait, vitatkoztak, ellentmondtak egymásnak, literszámra itták a kávét és úgy általában élvezték a semmittevés fáradalmait.
De nem ma. Dan Wilson nem kis aggodalommal nézte az öreget - csak úgy oldalvást, hogy ne legyen feltűnő - aki már jó félórája egy szót sem szólt, már kiürült a kávés bögréje is csak lógott a kezében. Közönyösen bámult maga elé. Az, hogy semmi sem történik az utcában, nem rendhagyó, szombat lévén mindenki lustálkodott, ismét egy agyrepesztő meleg nap ígérkezett, még a szokásos korai fűnyírók is inkább a hűvös hálószobákban hevertek.
v
Az öreg Joe és az olcsó barack esete
- Héj… Wilson! – kiáltott az öreg a szomszédjára, aki szokásához híven a kocsiját babusgatta – megyek barackot venni, nem jön?
- Milyen barackot? Hová?
- Őszibarackot, most van a szezonja a farmokon, - az út közepén találkoztak – hagyja a fenébe azt a kocsit, jót fog tenni magának is egy kis kirándulás…
- Aszondja barackot?
- Ja… egyenesen a gyümölcsösből, ahogy a fáról leszedik. Olcsó. Amiért a szupermarketban négy-öt dollárt fizet, háromszor annyit ad az olasz farmer két-három dollárért. Igaz, nincs szortírozva, akad közte ütődött, meg éretlen, de azt a pénzt megéri.
- Maga vett már?
- Minden nyáron!
- És tudja, hová kell menni?
- Azt bízza rám, én már bejártam a környéket… úgy ismerem, mint a tenyeremet.
- Várjon, szólok Emmának. Hozom a pénztárcámat.
- Hozzon zacskókat is… azt nem adnak.
v
MAGNOLIA GARDENS
Egy víg kaliforniai történet
három felvonásban.
VENDÉGKÖNYV
írj olvass
Szelleműzés a Crimson utcában.
Már két napja esett az eső, hol csepergett, szitált, hol ömlött. Az igazság az, hogy igen jól jött a háromhetes nagy meleg után, kizöldült a világ, meg aztán locsolni se kellett, ami nem kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy milyen magas a vízdíj. Az öreg Joe virágos kertje meg igencsak igényelte a sok vizet. A kedves olvasó ebből bizonyára arra a következtetésre jutna, hogy az öreget boldogította az égi áldás. Hát, mondjuk úgy, hogy fifti-fifti. Míg megelégedéssel nyugtázta a természet segítségét, a hosszas bezártság már kezdett az idegeire menni. Jött-ment a házban, mint aki nem találja a helyét, ki-kinézett az ablakon, Wilson a garázs ajtóban téblábolt… hiányzik neki a kocsi mosás, állapította meg az öreg, kis szarkasztikus mosollyal az orra alatt.
Télen az más. Túl a hólapátolás örömein, éppen elég tennivaló akad a házon belül, amit egész nyáron halogatott, hogy majd…